Maját Ballószög határában találták – félve, minden közeledésre morogva válaszolt. Annyira bizalmatlan volt, hogy csak élvefogó csapdával sikerült biztonságba helyezni. Akkor még minden mozdulata arról árulkodott: valami nagyon rossz emléket hordoz magában.
Nem kereste az ember társaságát, elhúzódott, ha ránéztek, és a legkisebb közeledésre is feszülten reagált. Fiatal kora ellenére egyértelmű, hogy eddig nem sok jót tapasztalt tőlünk, emberektől. Mégis: Maja napról napra változik. Szépen, lassan, a maga tempójában.
Ma már érdeklődőbb, egyre gyakrabban odajön megnézni, mit csinálunk. Már engedi a simogatást, sőt – mintha jól is esne neki, még ha ezt néha félve is mutatja ki. A szemében ott van a kíváncsiság, és egyre erősebben pislákol a remény: talán mégis létezik olyan ember, aki nem bántja, hanem szeretettel fordul felé.
Majának nem tökéletes gazdira van szüksége, hanem olyanra, aki érti: a bizalom lassan épül. Olyan családra, ahol türelemmel és sok szeretettel kísérik tovább azon az úton, amit már elkezdett – vissza az emberhez, vissza az életbe.
Bízunk benne, hogy eljön az a nap, amikor Maja nemcsak bizalommal, hanem boldog farokcsóválással fogadja majd azokat, akiket szeret. És talán te lehetsz az, aki ezt megadhatja neki.
